Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2001. május, XII. évfolyam, 5. szám »
A mentalitás lefordíthatatlansága
Mózes Attila: Napnyugati vándorlás. Válogatott elbeszélések és novellák. Mentor
Kiadó, Marosvásárhely, 2000.
„Sokan mondták már, hogy mindig a legperiférikusabb jelenségekből igyekeztem
kiszűrni a lényegre vonatkozó ‘vad elméleteimet’“ – állítja az egyik legismertebb
Mózes Attila-történet, az Egyidejűségek kisregény részeként is megjelent
Történet falkányi kutyával (I) narrátora. Mintha csak ezt a tételt volna
hivatott igazolni, a válogatott elbeszéléseket és novellákat tartalmazó kötet
írásainak jelentős hányada valamilyen periférikus térben játszódik, tárgyuk
a kuriózumok (külvárosi vagányok, galerik, bogaras figurák, vándorcigányok)
felé sarkított világ. Így hősei sem nevezhetők konvencionálisnak, holott többnyire
annak érzik magukat: „középfokú végzettség, középfokú igények, közepes fizetés,
kevés – nagyon ronda vagy nagyon szép nő – kivételével közepes szeretők, középkorú
férfira valló pocak, általában közepes viszonyok.” (Történet befejezett múltban)
Talán e felismerésnek köszönhetően próbálják a középfokot alsó- vagy felsőfokká
átjátszani, ilyenkor tetteiket nem a mindennapi viselkedési és erkölcsi normákhoz
való alkalmazkodás vezérli.
A peremlét (amint azt Bodor Ádámtól jól tudjuk) nem a mindenkire egyformán érvényes
normák hiányából születő szabadságot jelenti, hanem nagyon is jellegzetes, bizarrnak
tűnő normákhoz való alkalmazkodást. A Telepen garázdálkodó galeri verekedéseinek
megvannak a maguk „lovagiassági szabályai” (Történet befejezett múltban),
szigorú törvény szabályozza a pofonok osztásának és tűrésének dinamikáját,
mint ahogy a kóberes cigányok közössége is a vándorlás ideje alatt következetesen
alkalmazott normák szerint él (Napnyugati vándorlás). Jel és jelentés
viszonya sajátosan, a kívülálló számára sokszor érthetetlenül artikulálódik,
az ezüstpitykék és a szép cigánylány ép fogsorára felhúzandó aranyfogak státusszimbólum
értéke még dekódolható, de az élet-halál felett döntő szavak értelmét már nem
csupán azért nem lehet felfogni, mert idegen nyelven hangzanak el, inkább azért
nem, mert idegen mentalitásból fakadnak. A nyelv, ha gyatrán is, fordítható,
a mentalitás, életszemlélet soha.
A Mózes Attila-írásoknak nincsenek a szó hagyományos értelmében vett hősei,
csak tévelygői, lézengői, szomorú töprengői. Szavaikban vagy éppen hallgatásukban
mintha a kései József Attila-versek immár feloldhatatlan reménytelensége szólna.
Szereplői olyan világban mozognak, amely nem tűr meg hősöket. A hőssé váláshoz
biztos viszonyítási pontok kellenek, ezek pedig végképp eltűntek, s így körülbelül
annyi segítséget nyújtanak a tájékozódásban, mint a titokzatos hangzású, sehol
fel nem lelhető Obongu (ami egy másik idősíkban nagyon is érthetően sőt közérthetően
az au bon gout, vagyis a jó ízléshez címzett külvárosi divatárú üzlet volt).
Hőssé (vagyis önnön létének valamilyen cselekedettel értelmet adó lénnyé) még
negatív értelemben sem válhat senki, még a rituális gyilkosság sem lehet alkalom
a kiválásra, hiszen a félbolond kecskepásztor megkövezésének értelmi szerzőjét
„megtagadják” a társai, az ő szerepére senki nem hajlandó emlékezni.
A kötet legtöbb írásában a történet feszültsége valahol a közösség és a magányos
egyén közti találkozás pontján sűrűsödik. A közösség – legyen az a nappal sunyító,
éjjel falkába szerveződő juhászkutyák csapata, külvárosi galeri vagy a kóberes
cigányok csoportja – másságában egyszerre vonzó és fenyegető, az egyén másságában
csupán kiszolgáltatott. A valahová tartozás kétségbeesett akarására mindig a
valahonnan való kirekesztettség érzése rímel. A szereplők e kettős terhet viselik,
ebből a szempontból mindegy, hogy valaki úrigyerek a külvárosi galeriben, egyetemet
végzett a kétkezi munkások között, fehér ember a cigányok között vagy messziről
jött idegen a saját hallgatásába záródott faluban. „Szőke vagy, úgysem maradhatnál
meg köztünk” – mondja a cigánylány a Napnyugati vándorlás főhősének.
„Ha nem vagy cigány, s így élsz, te szőke, akkor még úgy sem jár neked víz!”
– küldik el ugyanakkor a falusiak. Mózes Attila írásaiban a másság előbb-utóbb
stigmatizáltság is. Ε stigmatizáltság feloldása csak akkor volna lehetséges,
ha a peremvidék nem a határok közti senkiföldje, hanem az észrevétlenül egymásba
csúszó határok belakott, otthonos világa lehetne.
A mikrokultúrák, életformák átjárhatóvá tétele tolmács híján nem működik, a
peremvidék tolmácsának szerepe pedig kettős kiszolgáltatottságában eleve groteszk
(A tolmács hiánya). Ő nem közeledést, hanem minden szóra sunyító gyanakvást
fordít. A tolmácsnak nem lehet személyes üzenete, csak hibás fordítása, nincsen
jelenléte csak a már-már tapintható gyanakvásban testet öltő hiánya.
VALLASEK JÚLIA